Időnként hihetetlenül megkívánom a magot. A sós napraforgó magot. Aránylag nem eszek nagyon sósan, vannak időszakok amikor a "gyári cuccok" teljesen hiányoznak a napi menüből... Így reális vagy csak képzelt sóhiány lép fel időnként. Kezdetben elmentem és vettem egy hatalmas zacskó magot. A legnagyobbat, hadd legyen. Ilyenkor ettem ettem eszegettem a magokat, de nem látszott fogyni. A szám már fájt, a nyelvem sajgott, valahogy már nem kívántam se a magot, se a sót, de mégis, mint valami eszement eszegettem a magvakat.
Nagy elhatározás, hhúúú félreteszem, majd amikor összeülünk a haverokkal egy kis póker party-ra. Hétvégére volt betervezve, előtte utána baráti beszélgetés, fecsegés... Majd előkerült a mag. És mindenki magozott. Na nem úgy mint a stadionba, hogy köpködjük jobbra balra... Hanem úgy, hogy csak majdnem mindenhol lepte el a mag a házat. Akármennyire igyekezett mindenki az előkészített tálkákba gyűjteni a maghéjat, mégis mindenhol szétszóródott. Na végül csak sikerült megszabadulni a termetes mennyiségű sós magtól és végül a pókerezés is megtörtént, majd másnap volt kicsit kellemetlen enyhén zsongó fejjel porszívózni...
Próbáltam a magot mogyoróval helyettesíteni, az nem szemetel annyit, de valahogy a mogyoró nem az "igazi"...
No comments:
Post a Comment