Narancslekvár készítés közben elkezdtem gondolkozni és rájöttem, kicsit se vagyok normális :D Na szerencsére ezt a világ legjobb dolgaként fogom fel, annak ellenére, hogy néha megütköznek rajtam a "többiek". A "normálisok". Na jobbanmondva a "normálisabbak". Mert ugye ki normális a mai dilis világban ?
Na a nemnormálisságaim közül most csak azzal foglalkozok egy picit ahogyan én szeretek főzni... Sokáig azt hittem NEM szeretek főzni, sőt évekig ebben ringattam magam, aztán rájöttem, hogy a hagyományos "így kell ezt csinálni" szabályok betartása az ami unalmassá teszi számomra a főzést mint műveletet. Sokszor az előkészületek untatnak legjobban... krumplit megpucolni... meg társai, na meg az uto-munkák... elmosogatni mindent. Amúgy a "kreációs" részt kimondottan élveztem (volna) ha nem nem lett volna ugye az elő meg az utó...
Tudom, hogy sokan vannak még így, nem egy barátnőm főz így, bár az ő főztjeik gyakran finomabbak mint az enyémek. Egyik másik ügyes kis tündér módjára pakolja az összetevőket az edénybe, térül fordul és ínycsiklandozó kaját varázsol elő. Nekem azért elég gyakran vannak majdhogynem ehetetlen kísérleti kajáim...
A hagyományos receptek betartásával az a gondom, hogy néha úgy tűnik igencsak elbonyolítják az egészet. Amolyan "tedd a kanalat a kanta alá" típusú utasítások esetén mindig megkérdem, hogy miért? Ha ésszel felfogható választ kapok... akkor talán egyik esetben megpróbálom odateszem, másikban nem... lássuk mi történik. És nagyon gyakran a "fonák" megoldás is ugyanúgy működik. Olyan mint a nagyanyám tanácsa miszerint a majonézt csak egy irányba szabad kavarni... Aham, na ez mindig arra késztetett, hogy összevissza kavarjam a majonézt és láss csodát soha nem ment össze... kivétel mikor majonéz keverés közben épp méláztam és túl sok olajat öntöttem bele egyszerre...
No comments:
Post a Comment